Jaromír Nohavica - Ustokost

Láttam egy üstököst, az égboltot vágta át,
dalolnék neki, de hirtelen tovább állt.
Eltűnt, mint dámvad az erdő szélében,
nem hagyott itt mást, csak aranypénzt szememben.
Aranypénzt eldugtam öreg tölgy tövében,
ha újra vissza jön én régen nem élek,
mi régen nem éljük már gőgös életünk,
dalolnék neki, de ő csak úgy elrepült.

A vízről, a rétről erdőről,
halálról, ki mindenkit meggyötör,
a szívről, a vérről csalásról,
és mindenről amit még nem látott.

Az égi állomás vagoncsengésében
Kepler úr szétírta törvényét az égnek,
kereste míg rátalált a csillagok tengerén
titokra mi azóta vállunkat terhelé,
a legnagyobb legrégibb természet törvényét,
hogy az emberből csak ember születék,
gyökér az ágakkal tölgyfában teljesül
értelmünk vére a kozmoszban szétterül.

Láttam egy üstököst akár egy reliéf,
egy művész kezéből, aki már rég nem él,
szálltam fel az égbe tán megérinthetem,
szégyenben az összes ruhámat levettem,
mint Dávid szobra fehér márványból
álltam és néztem fel néztem fel a sárból,
nem vagyunk méltók rá, hogy felemeljenek
dalolnék neki, de ő csak úgy elment.

A vízről a rétről erdőről,
halálról, ki mindenkit meggyötör,
a szívről, a vérről csalásról,
mindenről amit még nem látott.