Kátai Tamás - Télvíz

Idebbek lettek a nappalok, a homály körbeölelte a viaszszín fákat és összezsugorodott minden. A néma madarak nyugat felé vitték az álmokat, át a folyón, lehulló falevelek, mint a függöny, opálfüggöny, sárga szőnyeg, sápadt őszi tükrök, amerre lát a szem.

És az ablakból néztem az öreg utat, ami a lábad nyomát hordja és az ablakból néztem a ködöt, hosszú kabátod helyét, az ablakból néztem, és éjjel ott aludtam el.
Rövidebbek lettek a napok és éreztem, hogyan nő a súlyos homály a kert ölén, az árok mélyében, a takarón, a pohárban és a csontomban, nőtt bennem a betegség éjszaka, csak nőtt és nőtt, nagyobb lett és gyöngébb lettem, mint a zörgő, süppedő avar kinn a föld hideg hasában. Csomókban hullottak a barna felhők, nehéz halmokba hordta őket szobámban a lobogó láz, mikor a fehérujjú halál feltűnt az úton. Néztem, hogy jön. Lassan lépett, míg estére a házhoz ért. Mikor átlépett a küszöb fölött, én az ablakban álltam és nem láttam mást, néztem az arcod, nyárvégi arcod, amikor átölelte száraz, odvas testem a hideg halál.

Huszonhét hónap szállt el azóta, rövidebbek a nappalok, szél söpri az elfoszló időt a síkos avaron és várok rád egyedül a homályban. Hallgat az ablak, hosszú csöndben dermed a víz.

Hahó! Hahó! December testvér! Takard be az utat! Zárd be az erdőt! Forgasd az időt! Forgasd az időt!